Sokat gondolkoztam, kell-e nekem egy ezredik posztot megírnom erről, hiszen nem tudok semmi újat mondani.Mégsem tudok hallgatni!
Néhány hete megtisztelő meghívást kaptam a Medveotthonba Szilágyi Istvántól. Nehéz összehozni, alig van időm bármire is, vagy épp esik az eső. Napok óta izgalommal készülök a találkozóra, nemcsak vele, hanem a farkasokkal is. Régi álmom testközelből érezni a vadállatok ösztönös, de olykor kíméltelen világát, megtudni, képes vagyok-e megugrani a szintet, hogy befogadjanak, vagy megtűrjenek farkastörvények mentén működő életükben akár csak pár pillanatra is.
Egy éjszaka alatt kiolvastam „Wolfpisti” könyvét, aki kifejezetten nem szereti, ha farkasembernek hívják. Mert bár ismerője és tisztelője e fajnak, mégis, a benne lévő alázat nem engedi, hogy célt tévesszen; mindig tudja, hogy az állatokkal csak tisztelettel szabad bánni. Nem nagyképűen kiváltságnak, hanem szívet melengető lehetőségnek veszi, ha betekintést nyerhet az állatok világába. Ahol nem ő dönt. Ő csak alkalmazkodik.
Ezzel szemben van egy sz…zi, aki azt gondolja, élet halál ura. Aki egójától elvakulva, gyáván, puskájától megrészegülve kiolt egy életet, és azt hiszi, véghezvitt valamit. Aztán meg még dicsekszik is. Meg magyarázkodik: azt hitte, kutya!! Az élet értékét relativizálja!!
Állatok közt lenni nekem a legnagyobb élmény. Sajnos ami az egyik embernek maga a csoda, a másiknak semmi préda; szomorú kontraszt. Ennyi, nem több, és nem is szabad ennél messzemenőbb következtetést levonni.
Sokakban nincs tisztelet, alázat a környezetünk iránt, elveszett a tudat, hogy senki sem különb. Sőt, egyek vagyunk a természettel, testvérünk mind. Különbbé az tesz minket, ha minden élőlényhez alázattal és tisztelettel tudunk fordulni. Én pedig csak bízom abban, hogy mi vagyunk többen; azok, akik akár „csak egy farkasra” is csodaként, és nem prédaként tudunk tekinteni.
forrás: facebook.com/doditygabriella