Dódity Gabriella, a Kispesti Fidesz elnökének emlékező beszéde:
Tisztelt Kormánymegbízott urak, Tisztelt Emlékező Egybegyűltek, Hölgyeim és Uraim!
Mint minden nemzetnek, így nekünk, magyaroknak is vannak ünnepnapjaink és gyásznapjaink. Ezek a felemelő pillanatok, vagy épp keserű évfordulók azok a mérföldkövek, amelyek jól példázzák, sorsunk összefonódik. Olyan megállók, amelyeknél hol ünnepbe öltöztetett szívvel, hol keserédes lélekkel emlékezünk történelmünk meghatározó elemeire, sorsfordító történéseire.
Gondolnunk kell folyvást eleinkre, nagyjainkra, példát adó hőseinkre, dicső napokra, győztes csatákra, nemzeti dicsőségre, örömünnepre. De emlékeznünk kell a nemzet egén tornyosuló felhőkre is; pusztító viharokra, vészre, halálra, gyászra, fájdalomra, árulásra és szükséget hozó nemzeti tragédiákra is. Jelek ezek, amelyek iránytűként mutatják nemcsak az utat, hanem kijelölik egyben a dicsőséges idők és a vészkorszakok örökkévaló tanulságait is. Szimbólumok, amelyek nem engedik feledni, összetartozunk.
Összetartozunk?
A magyar országgyűlés közel egy évszázados adósságot törlesztve, gyógyírt adva az 1920-as sebre, 2010-ben törvényt alkotott. Olyan jogszabályt hozott létre, amely nem más, mint a nemzeti összetartozás melletti őszinte tanúságtétel. E törvény, amely a magyarság egyik legnagyobb tragédiájaként aposztrofálja a trianoni békediktátumot, így fogalmaz:
„Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme.”
Törvény mondja ki hát, hogy országhatároktól függetlenül, azokon átívelő, láthatatlan kapoccsal egybeláncolva, összetartozunk. Nem szól azonban a törvény a csonka Magyarországon belüli viszonyokról. Azokról az áskálódó, romboló erőkről, amelyek ellen valamennyi, szívében magyar ember elkötelezetten küzd.
Számunkra nem kérdés, hogy összetartozunk. Mégis, joggal merül fel bennünk a kérdés, vajon mindenki így gondolja-e, amikor eszünkbe jut a 2004-es szégyenletes népszavazás. A referendum, amelynek során egyesek, közöttük országunk akkori vezetői, határon túlra rekedt nemzettestvéreink ellen buzdítottak.
Hogyan fordulhatott elő, hogy magyar magyar ellen beszélt? Hogyan történhetett meg, hogy bárki másokat arra agitált, tagadja meg azt, ami határon túli testvéreinknek sokkalta több mint papír, ezerszer több, mint jog, hiszen az nekik nem mást, mint a gyökereiket jelenti?
Összetartozunk!
Mégis előfordulhatott, hogy egyesek, talán nem véletlenül ugyanők, egy évtizeddel később ismét határon túli testvéreink ellen fordultak. Továbbra is úgy hiszik, el kell venni honfitársainktól a lehetőséget, hogy anyaországuk jövőjéről véleményt mondjanak.
Összetartozunk!
Mégis megtörténhet, hogy egyesek, nagy számban még mindig ugyanők, nemcsak az Európai Unió fórumain, hanem valamennyi más fórumon, minden lehetséges eszközzel, a beilleszkedés halvány reménye nélkül is idegen vallás és kultúra terjesztésével saját hazájuk, keresztény kultúrájuk ellen lépnek fel. Mindeközben mi pedig csak remélhetjük, csupán azért teszik, mert nem veszik észre, hogy saját vérük ellen fordulnak ezzel.
Összetartozunk!
De eközben még mindig ugyanők, erős hangon állnak ki idegen országok aktivistáinak jogaiért, de közben elfordítják a fejüket, ha határon túli testvéreinktől elveszik a lehetőséget, hogy édes anyanyelvükön tanuljanak, vagy zászlajukat a házukra tűzzék.
De akkor is összetartozunk, ha nekünk fáj, ha ember embernek farkasa. Sőt, az sokkal nagyobb fájdalom, amikor magyart próbálják magyar farkasává tenni.
Vannak talán soha be nem gyógyuló sebek.
Szívünk sajog, amikor újra meg újra eszünkbe jut, hogy elvették a történelmi Magyarország lakosságának felét, területének kétharmadát. Fájdalommal tölt el bennünket az elmúlt közel 100 év, amelynek során a saját földjükön kisebbségbe szakadt magyar testvéreinknek annyi kínt és megaláztatást kellett elszenvedniük, és kell megélniük sajnos napjainkban is. Ám mégis hálát kell adnunk azért, hogy vannak közöttünk szép számmal, akik azon fáradoznak, hogy mindenki tudja, érezze: összetartozunk.
Örömmel, testvéri szeretettel és büszkeséggel tölt el bennünket, amikor az erdélyi magyar tárt karokkal és szívvel fogadja testvérét, és apáról fiúra szálló keserű konoksággal őrzi kultúráját, és tartja életben magyar szívét azon a messzi, gyönyörű tájon.
A kárpátaljai magyarok is veretes példát adnak mindnyájunknak magyar szívükről, amikor erős elszántsággal nemcsak a háború okozta kínokkal, nélkülözéssel harcolnak, hanem saját nyelvük őrzéséért is küzdenek.
Köszönjük minden erdélyi, kárpátaljai, délvidéki, felvidéki és valamennyi határon túl rekedt magyar testvérünknek azt az igazi magyar szívet, amellyel ők is kifejezik: összetartozunk! Fájdalmas örömök ezek, hiszen gyökereiket megannyi külső és belső métely marcangolja. Mi mégis, vagy épp ezért annál is inkább itt állunk, hogy kifejezzük: egy vérből valók vagyunk.
A Nemzeti Összetartozásról szóló törvény kimondja:
„Az Országgyűlés kötelességének tekinti arra inteni a nemzet ma élő tagjait és a jövendő nemzedékeket, hogy a trianoni békediktátum okozta nemzeti tragédiára mindörökké emlékezve, más nemzetek tagjaiban okkal sérelmeket keltő hibáinkat is számon tartva, s ezekből okulva, az elmúlt kilencven esztendő küzdelmeiben az összefogás példáiból, a nemzeti megújulás eredményeiből erőt merítve, a nemzeti összetartozás erősítésén munkálkodjanak.”
Minket nem a törvény szava hív ide évről-évre az országzászlóhoz, amelynek felállítását wekerlei hazafiaknak és elkötelezett jobboldali kispestieknek köszönhetünk.
Minket magyar szívünk hoz össze, őseink öröksége és gyermekeink jövője késztet a közös emlékezésre. Jövünk, mert szívből előtörő kötelességünk együtt lenni. Kötelesség emlékeznünk és emlékeztetnünk, hiszen csak így nem folyt feleslegesen, nem hullt terméketlenül dédapánk, dédanyánk könnye és vére.
Emlékeznünk kell rájuk, kik életüket adták a hazáért, kiknek életét a békediktátum derékba törte. Fejet kell hajtanunk azon magyar családok emléke és mindennapi küzdelmei előtt, akiket megcsonkított az újra rajzolt országhatár.
Itt vagyunk, együtt a mai napon, és nemcsak azért emlékezünk közösen, mert egyek vagyunk, hanem azért is, mert tartozunk ezzel a hazánknak, határon túlra kényszerült testvéreinknek, és egymásnak egyaránt.
Itt vagyunk, együtt a mai napon, legfőképp azért, mert csak így adhatunk örökül olyan értékrendet és hazát gyermekeinknek, unokáinknak, amely méltó őseinkhez is.
Itt vagyunk együtt, de ne feledjük, feladatunk is van a mai nappal.
Küldetésünk lett, és nem csak azért, mert azt törvénybe foglalták. Minden igaz magyar embernek feladata, így nekünk is kötelességünk, hogy az összetartozás erősítésén munkálkodjunk. Harcot, véres verítéket nem sajnálva, csaták elől meg nem futamodva kell az összetartozni nem akarókat is zászlónk köré hívnunk.
Bármennyire is dúl a harc a szívünkben és ordít a lelkünk közben, ezt kell tennünk. Nincs más lehetőségünk, csak így tudjuk óvni és megőrizni a magyarságot. Csak ezen az úton járva nyílik lehetőségünk keresztény, szabad és büszke Magyarországot örökül hagynunk utódainknak.
Isten áldja Magyarországot.
Isten áldja Kispestet.
Köszönöm, hogy meghallgattak.